Sziasztok!:) Meghoztam a 3. részt. Remélem tetszeni fog. Valamint azt szeretném kérni, hogyha olvasod, és ne talán tetszik is segíts kicsit népszerűsíteni. Előre is köszönöm <3

Az igazgatónál

Miután elszaladtam egyenesen a mosdóba mentem. Sírtam. De nem gyengeségből. Ideges voltam. Ideges voltam, mert anyát és apát a szájára merte venni. Ő lesz a második ember, akit megfogok ÖLNI. Az első A FÉRFI lesz. Erőteljesen letöröltem a könnyeimet, és megmostam az arcom. A tükörbe néztem, de más lány nézett vissza rám. Nem én voltam.. hanem egy gyilkos. Onnan tudtam, hogy A férfi is pontosan így nézett ki. Nem tudom, miért, de tetszet az a lány a tükörbe. Elmosolyodtam. Nem a régi mosolyom volt. Teljesen új fajta vigyor, de ez is tetszett. Kezdtem megváltozni, és ez elég erőt adott arra, hogy lemenjek az igazgatóhoz, és kirúgassam a fizika tanáromat. Magabiztosan indultam el, de már nem voltam boldog. Az irodához érve bekopogtam.

- Szabad! - Kiabált ki. Amint meglátott aggódva nézett rám. Ő is tudta mi történt a szüleimmel. - Natasa baj van?

Némán bólintottam.

- Gyere ülj le - mondta és kihúzta nekem a széket.

- Jelenteni szeretnék valamit.

- Igen?
- A fizika tanárom lelkileg bántalmazott.

- Mit mondott?

- Ami a legjobban bántott, hogy azt mondta a szüleim- hosszú néma csend. Nem bírtam kimondani. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Ez kellően felidegesített, ahhoz, hogy kimondjam. - Azt mondta, hogy a szüleim öngyilkosok lettek. Miattam.

- Nem azt mondom, hogy hazudnál, de ha ez igaz el kell őt bocsátanom. Én hiszek neked, de kellenek az osztálytársaid tanúnak. Mindenkit ki kell hallgatnom, hogy tudjam mi történt pontosan.

- Rendben.

- Ki a fizika tanárod?

- Kovács tanár úr.

- 8.c-s vagy igaz?

- Igen.

- Akarsz látni valami "menőt"?- Kérdezte mosolyogva.

Némán bólintottam és követtem az igazgatót. A szobájában volt még egy ajtó, amit mindenki látott már, de senki nem tudta mi van ott. Azonban, most kinyitotta az ajtót és megértettem miért 2 cm-es luk az irodája. Az ajtó mögött hatalmas tér volt. Benne volt 2 bőrkanapé, és 1 bőr fotel. Ezekkel szembe volt egy tv. Beljebb volt egy mini konyha, ami egy hűtőből, mikroból és egy bár pultból állt. A falun tájképek voltak. Nagyon tetszettek volna régen, de most már túl vidámnak találom őket.

- Ez?- mutattam a mikrofonra, ami a dohányzó asztalon hevert.

- Az a hangos bemondóhoz kell. - mondta azzal a lendülettel el is vette, bekapcsolta és beleszólt:

- Jó napot! Jó napot! Elnézést az órák megzavarásáért, de minden 8.c-s tanulót várok az irodámba és Kovács tanár urat is. Köszönöm a figyelmet. Viszlát!- mondta aztán kikapcsolta a mikrofont. Kicsengettek. Szeretem ezt a hangot. Éles, és ha közelről halljuk fülfájást okoz. Jól esik a testi fájdalom. Megnyugtat. Ezért vágom az eremet is.  Valamiért jó érzéssel tölt el, amikor látom, hogy a karomból szépe lassan elkezd csöpögni a vér, aztán már a végén ömlik. Ennél csak az jobb, amikor belenyílal a fájdalom. Ha haza érek iskola után ma is megvágom magam. Szeretem a keddeket. Csak akkor bánthatom a kezem. Ezt én döntöttem el. Már, majdnem mosolyogtam, mert felvidítottak ezek a gondolatok, de az igazgató megszólalt.

- Natasa most beszélek a többiekkel te maradj itt.

Bólintottam. Miután becsukta maga mögött az ajtót, gondolkodni kezdtem. Mit csináljak? Régen biztosan a bőrkanapén feküdtem volna, és a mikrofonnal szórakoztam volna. Volna. Ez csak 5 betű, de mégis kegyetlen. Utálom. Ez az 5 betűből álló szavacska miatt más az életem. Rajzolni kezdtem. Nem rajzolok szépen, de egész normálisan. A két kedvenc színemet használtam: fekete és piros. A képemen egy lány volt. Fekete haj, lesírt smink. A ruhája is fekete volt. Egy vértócsában ült és a szívét szorongatta. A háta mögött egy sötét démon nyúlt  a szívéért. Majd, ha haza érek berakom a rajzos mappámba. Elég hamar kész lettem, de rajzolni már nem volt kedvem. Gondolkodtam, mit csináljak, de nem jutott eszembe semmi, ezért leültem az egyik sarokba, és a falat kezdtem bámulni. Nem tudom mennyi ideje ültem. Csak gondolkoztam. Nem akarom elfelejteni a szüleim gyilkosának arcát!

Sziasztok meghoztam a 2. részt remélem tetszeni fog :) Köszönöm, ha olvasod <3

Nem beszélhet így

Az óta a nap óta minden más lett. Az első két hónapban nem csináltam semmit csak próbáltam megérteni a történteket. Nem sikerült. Andrissal minden szerdán pszichológushoz járunk, amit az iskola fizet. Szerinte teljesen felesleges. Az öcsém nem beszél én meg hazudok, ha kérdez valamit. Nem akarom, hogy a rendőrök megtudják ez nem baleset volt. Nem akarom, hogy ők előbb találják meg a férfit, mint én. Semmit sem akarok csak egy dolgot. Én öljem meg azt az embert, aki elvette a szüleim életét. Látni akarom a szenvedést az arcán, amikor kihuny a fény a szeméből. Erről gyakran álmodok. Mai álmomban is kínoztam üvöltve könyörgött, hogy öljem már meg, mivel nagylelkű vagyok megtettem. A pisztoly eldurranása után felébredek. Reggel hamarabb keltem, mint a többiek, ezért mindenkinek megcsináltam a reggelit. Biztos hangos voltam, mert a barátnőm álmosan sétált ki a szobánkból:
- Jó reggelt Nati!
- Jó reggelt Letta!
- Van kedved beszélni?- minden reggel megkérdezi, és reménykedik benne, hogy a válaszom igen lesz.
- Nem. - ráztam le hidegen. Amióta itt lakunk nem igazán beszélünk. A barátságunk elég szoros, ezért ha a szemembe néz, látja, hogy még mindig nem dolgoztam fel a történteket. Ez kedves tőle. Az iskolában nem ilyen megértőek. Bementem a szobánkba (ami Lettáé volt, de Andrissal most már mi is ott lakunk) a ruhámért. Láttam, hogy Andris felkelt. Odamentem hozzá, átöleltem, és kivittem reggelizni.
- Kérlek egyél!- szóltam rá, mert magától nem eszik. Némán bólintott és elkezdett enni. Mikor kijöttem a fürdőszobából már Letta anyukája is kint volt.
- Jó reggelt Nati! Köszi, hogy csináltál reggelit!
- Jó reggelt Andi!
Miután mindenki elkészült mi elindultunk az iskolába. Andrist felkísértem az osztályába. Mikor beértem az osztályterembe, csendben leültem a helyemre, és zenét hallgattam. Becsengetéskor elraktam a telefonom, és vártam a tanárt. Köszönés nélkül beviharzott a terembe, és csak ennyit mondott:
- Natasa felel a kiegészítő felelő pedig Nikoletta. -A fizika tanár az egyetlen, aki nem fogja fel, hogy nem fogok beszélni. A többi tárgyból, ha felelnék dogát írok. Lettával kiálltunk a tábla elé.
- Tessék Natasa tiéd a szó!- 2 perc néma csend senki nem mert vagy nem akart megszólalni. - Készültél mára?
Némán bólintottam.
- És meg fogsz szólalni?
Megáztam a fejem.
- Nem igaz, hogy itt játszod az eszed! Anyád 3 hónapja halt meg, beszélni még megtanított! Ha még élne biztos, hogy nagyot csalódott volna benned... de meghalt! Már nem él! Apád biztos direkt vezette a kocsit annak fának, hogy már ne kelljen téged többé hallgatnia! Rossz nevelést kaptál, ezért vagy ilyen!
Az egész osztály döbbenten nézett, és ekkor történt, hogy három hónap elteltével megszólaltam az iskolában. De most én is üvöltöttem:
- Ne merjen beszélni a szüleimről, főleg ne úgy, hogy szidja őket. Nem tudja miért haltak meg szóval kussoljon! Hogy mer ilyeneket mondani egy gyereknek? Ön ott volt amikor meghaltak? Nem. Tippje sincs mi történt? - már az arcába üvöltöttem- a nevelésüket meg ne merje szidni, mert mindenre megtanítottak. - Az osztály meglepődve nézte, ahogy arcon csapom a fizika tanárt. Nagyot csattant, fájt is neki, mivel felüvöltött. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem. - Tudja ön most bántott egy érzelmileg labilis gyereket, amit muszáj jelenteni az igazgatónak. - Mondtam, aztán becsaptam az ajtót, és elrohantam.

Emlékek

Három hónap telt el azóta, hogy a szüleim már nem élnek. A testvéremmel ketten maradtunk egymásnak. Ő még mindig nem szólal meg. Én mérges vagyok. Mindent, amit okoztam, dühömből tettem. Három hónapja nem beszélek az iskolában, és nem járok el sehova. Félek. Félek, hogy a harag, ami bennem lakozik úrrá lesz rajtam és olyat teszek, amit nem élnék túl. Ezt még nem szabad. Csak, ha már megöltem. Ha megöltem azt az embert, aki elvette a szüleim életét. Én vagyok az egyetlen, aki tudja mi történt aznap. Én is bent ültem az autóban. A saját szememmel láttam mi történt. Emlékszem egy fekete Hammer jött a kocsink mellett. Apa, amint meglátta az autó vezetőit gyorsított. Anya kicsatolta a biztonsági övet, és hátra mászott mellém, azt mondta, hogy nagyon szeret minket és vigyázzak Andrisra, és neki is mondjam meg. Megijedtem ezektől a szavaktól sírni kezdtem. Megkérdeztem anyát, hogy mi folyik itt, nem mondott semmit csak elbújtatott a csomagtartóba és a kezembe adta a telefonját és utolsó szavait elmotyogta:
- Csak akkor hívd a rendőröket, ha már meghaltunk!
Egyre jobban sírtam, de a kocsi lelassított. Halottam, ahogy anya és apa kiszáll a kocsiból. Aztán két pisztolylövést. Nem értettem mi történt, de abban biztos voltam, hogyha kinyitják a csomagtartót rám is ez a sors vár. Beszálltak az autóba, és felcsillant a szemembe a remény, hogy a szüleim túlélték. Már, majdnem mosolyogtam. Majdnem. Ahelyett, hogy a szüleim vidám hangja szólított volna, hogy nincsen, semmi baj előjöhetek nincsen semmi baj egy mély férfihang kiabált.
- Most merre főnök?
- Arra!
- Bele a fába?
- Igen.
Tudtam, meg kell jegyeznem a férfi arcát. Sötét barna haja utálattól izzó zöld szemek. Nagyon ismerős volt az az ember, de nem emlékszem honnan. Valaminek nekiütköztünk, én hozzávágódtam az ülésnek és elkezdett vérezni az orrom.
- A hullákkal mi legyen?
- Csak rakd be őket az ülésre.
Hallottam, ahogy próbálják a szüleimet elhelyezni. Aztán hallottam, ahogy egy másik kocsi elhajt mellettünk. Eltelt egy óra. Hívtam a rendőrséget és sírva mondtam nekik, hogy balesetet szenvedtünk és a szüleim meghaltak. A többire nem emlékszem, mert megláttam a szüleim holttestét és ájultan estem össze. A következő emlékem az, hogy a kórházban fekszem. Andris mellettem sír és a barátnőm az anyukájával állnak az ágy mellett. Megkérte az anyuka, hogy lakjunk náluk. Megkérdeztem miért? Elmondta, hogy a szüleink meghaltak. Eszembe jutott anya és apa, ahogy az élettelen szemükbe nézek. Elkezdtem sírni és ismét eszméletemet vesztettem.