Három hónap telt el azóta,
hogy a szüleim már nem élnek. A testvéremmel ketten maradtunk egymásnak. Ő még
mindig nem szólal meg. Én mérges vagyok. Mindent, amit okoztam, dühömből
tettem. Három hónapja nem beszélek az iskolában, és nem járok el sehova. Félek.
Félek, hogy a harag, ami bennem lakozik úrrá lesz rajtam és olyat teszek, amit
nem élnék túl. Ezt még nem szabad. Csak, ha már megöltem. Ha megöltem azt az
embert, aki elvette a szüleim életét. Én vagyok az egyetlen, aki tudja mi
történt aznap. Én is bent ültem az autóban. A saját szememmel láttam mi
történt. Emlékszem egy fekete Hammer jött a kocsink mellett. Apa, amint
meglátta az autó vezetőit gyorsított. Anya kicsatolta a biztonsági övet, és
hátra mászott mellém, azt mondta, hogy nagyon szeret minket és vigyázzak
Andrisra, és neki is mondjam meg. Megijedtem ezektől a szavaktól sírni kezdtem.
Megkérdeztem anyát, hogy mi folyik itt, nem mondott semmit csak elbújtatott a
csomagtartóba és a kezembe adta a telefonját és utolsó szavait elmotyogta:
- Csak akkor hívd a rendőröket, ha már
meghaltunk!
Egyre jobban sírtam, de a kocsi lelassított.
Halottam, ahogy anya és apa kiszáll a kocsiból. Aztán két pisztolylövést. Nem
értettem mi történt, de abban biztos voltam, hogyha kinyitják a csomagtartót
rám is ez a sors vár. Beszálltak az autóba, és felcsillant a szemembe a remény,
hogy a szüleim túlélték. Már, majdnem mosolyogtam. Majdnem. Ahelyett, hogy a
szüleim vidám hangja szólított volna, hogy nincsen, semmi baj előjöhetek
nincsen semmi baj egy mély férfihang kiabált.
- Most merre főnök?
- Arra!
- Bele a fába?
- Igen.
Tudtam, meg kell jegyeznem a férfi arcát.
Sötét barna haja utálattól izzó zöld szemek. Nagyon ismerős volt az az ember,
de nem emlékszem honnan. Valaminek nekiütköztünk, én hozzávágódtam az ülésnek
és elkezdett vérezni az orrom.
- A hullákkal mi legyen?
- Csak rakd be őket az ülésre.
Hallottam, ahogy próbálják a szüleimet
elhelyezni. Aztán hallottam, ahogy egy másik kocsi elhajt mellettünk. Eltelt
egy óra. Hívtam a rendőrséget és sírva mondtam nekik, hogy balesetet
szenvedtünk és a szüleim meghaltak. A többire nem emlékszem, mert megláttam a
szüleim holttestét és ájultan estem össze. A következő emlékem az, hogy a
kórházban fekszem. Andris mellettem sír és a barátnőm az anyukájával állnak az
ágy mellett. Megkérte az anyuka, hogy lakjunk náluk. Megkérdeztem miért?
Elmondta, hogy a szüleink meghaltak. Eszembe jutott anya és apa, ahogy az
élettelen szemükbe nézek. Elkezdtem sírni és ismét eszméletemet vesztettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése