2014. november 16., vasárnap

Emlékek

Három hónap telt el azóta, hogy a szüleim már nem élnek. A testvéremmel ketten maradtunk egymásnak. Ő még mindig nem szólal meg. Én mérges vagyok. Mindent, amit okoztam, dühömből tettem. Három hónapja nem beszélek az iskolában, és nem járok el sehova. Félek. Félek, hogy a harag, ami bennem lakozik úrrá lesz rajtam és olyat teszek, amit nem élnék túl. Ezt még nem szabad. Csak, ha már megöltem. Ha megöltem azt az embert, aki elvette a szüleim életét. Én vagyok az egyetlen, aki tudja mi történt aznap. Én is bent ültem az autóban. A saját szememmel láttam mi történt. Emlékszem egy fekete Hammer jött a kocsink mellett. Apa, amint meglátta az autó vezetőit gyorsított. Anya kicsatolta a biztonsági övet, és hátra mászott mellém, azt mondta, hogy nagyon szeret minket és vigyázzak Andrisra, és neki is mondjam meg. Megijedtem ezektől a szavaktól sírni kezdtem. Megkérdeztem anyát, hogy mi folyik itt, nem mondott semmit csak elbújtatott a csomagtartóba és a kezembe adta a telefonját és utolsó szavait elmotyogta:
- Csak akkor hívd a rendőröket, ha már meghaltunk!
Egyre jobban sírtam, de a kocsi lelassított. Halottam, ahogy anya és apa kiszáll a kocsiból. Aztán két pisztolylövést. Nem értettem mi történt, de abban biztos voltam, hogyha kinyitják a csomagtartót rám is ez a sors vár. Beszálltak az autóba, és felcsillant a szemembe a remény, hogy a szüleim túlélték. Már, majdnem mosolyogtam. Majdnem. Ahelyett, hogy a szüleim vidám hangja szólított volna, hogy nincsen, semmi baj előjöhetek nincsen semmi baj egy mély férfihang kiabált.
- Most merre főnök?
- Arra!
- Bele a fába?
- Igen.
Tudtam, meg kell jegyeznem a férfi arcát. Sötét barna haja utálattól izzó zöld szemek. Nagyon ismerős volt az az ember, de nem emlékszem honnan. Valaminek nekiütköztünk, én hozzávágódtam az ülésnek és elkezdett vérezni az orrom.
- A hullákkal mi legyen?
- Csak rakd be őket az ülésre.
Hallottam, ahogy próbálják a szüleimet elhelyezni. Aztán hallottam, ahogy egy másik kocsi elhajt mellettünk. Eltelt egy óra. Hívtam a rendőrséget és sírva mondtam nekik, hogy balesetet szenvedtünk és a szüleim meghaltak. A többire nem emlékszem, mert megláttam a szüleim holttestét és ájultan estem össze. A következő emlékem az, hogy a kórházban fekszem. Andris mellettem sír és a barátnőm az anyukájával állnak az ágy mellett. Megkérte az anyuka, hogy lakjunk náluk. Megkérdeztem miért? Elmondta, hogy a szüleink meghaltak. Eszembe jutott anya és apa, ahogy az élettelen szemükbe nézek. Elkezdtem sírni és ismét eszméletemet vesztettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése